Hosszas tervezgetés után vágtam bele a kalandba. Ez kimerült abban, hogy a Google térképén többször is megnéztem az utat és elgondolkodtam magamban az 1945 km hosszúságán.
Valahogy így: „Hmmm… Ez jó hosszú!”
Néhány útba esõ motel címét azért feljegyeztem végszükség esetére, bár inkább csak a hozzátartozók megnyugtatása végett.
A motor már fel lett készítve márciusban, így emiatt nem aggódtam.
A repülõjegy megvolt, kellõ mennyiségû kézpénzzel is felvérteztem magam. Ez utóbbi momentum azért volt szükséges mivel a külföldi kártyahasználatot külön kell engedélyeztetnem a bankomnál. Egy napra csak egy országra lehet, nem hallottak még országokat átszelõ egy napos utazásról. Mindegy.
Tehát szombaton napi rutinomat követve négy húszkor felkeltem, összeszedtem azt a néhány holmit, amire szükségem volt (1pár új motoros kesztyû, 2db spanifer a csomagok rögzítéséhez, a céges neon zöld esõruhám ) és felszálltam a kétszáznegyvenötös buszra, amivel dolgozni szoktam járni. Ott megnyugtattam a velem utazó kollégákat, hogy eszem ágában sincs dolgozni menni, csak a reptéri buszhoz is ezzel megyek.
Lutonba minden probléma nélkül eljutottam. Örültem, hogy magam mögött hagyhattam Angliát, mivel hideg, esõs idõ volt. Tizenegyezer méteren fantasztikus napsütés fogadott és ez folytatódott Magyarországon is, legnagyobb örömömre.
Mivel csak kézipoggyásszal utaztam, így leszállás után 13 perccel elértem a Szeged felé tartó vonatot. Minden jól alakult, egészen Pilisig. Ott sajnálatos módon egy Lada hajtott a sínekre és a Szeged felõl érkezõ vonattal ütközött.Közel 2 óra kényszerpihenõ következett.
Négy óra körül érkeztem Szegedre. Édesapám vitt haza az állomásról a nagymamámmal és élete párjával egyetemben. Jó utat kívántak! Rövid találkozás volt.
Otthon édesanyám fogadott. Mivel? Persze, hogy rántott csirkével! Bevallom, nem tudok ráunni. Jól fõzök, de a mama fõztje…
Ebéd után kitoltam a motort és ellenõriztem a legutóbb felszereltetett szivargyújtó csatlakoztatót. Tökéletesen mûködött. Hasznos kiegészítõ.
Ezután teletankoltam, ellenõriztem a guminyomást, olajszintet, a lámpákat és megvettem az autópálya matricát. A láncot is lefújtam. A motor száz százalékos volt.
Mire mindent összeszedtem amit magammal kívántam vinni tele lett a száz literes zsákom és a kisebbik is. A két spaniferrel tökéletesen tudtam rögzíteni õket az ülésre. Mivel tisztában voltam vele, hogy sötétben is jelentõs utat fogok megtenni, így egy láthatósági mellénnyel takartam le a csomag hátulját, amit sisaktartó gumihálóval rögzítettem. Ahol a spanifer hozzáérhetett az idomhoz, oda ragasztószalagot ragasztottam, hogy védjem a fényezést.
Bepakoltam a tanktáskába is.
Ezek után következett az üléspróba. Már utaztam hasonló mennyiségû csomaggal, ezért tudtam, hogy hagyományos módon nem lehet ilyenkor felszállni. Balett mûvészeket megszégyenítõ mozdulatra van szükség! Az ember elméletben nekikészül. Ráhelyezi kezeit a kormányra. Alsó lábszárát megpróbálja egészen párhuzamos helyzetbe hozni a combjával. Mindeközben törekszik ráhasalni a tankra, mintha át akarna nézni a fejidomon. Persze nem lehet nagyon, mert ott a tanktáska. Tehát ebben a pózban átdobjuk a testünket a holtponton és már a nyeregben is vagyunk. Amúgy külsõ szemlélõként valószínûleg látványos mozdulatsor lehet, mert a nap folyamán több elismerõ pillantást is bezsebeltem ezen magánszámommal Európa szerte. Az üléspróba során érzékeltem, hogy a motor súlypontja nagyon megemelkedett. Ez kicsit nyugtalanított, de gondoltam, majd megszokom. Éjfélre nyugovóra is tértem. Hajnal kettõkor kipihenten ébredtem volna, ha hat körül lefekszem. Mivel ez nem így történt, szimplán csak felkeltem.
Vanília pudingot ettem málnával. Hajnalban. Ebbõl merítettem erõt.
Elbúcsúztam édesanyámtól, bekapcsoltam a navigációt és elindultam.
Az elsõ hatvan kilométeren rettentõen fáztak a lábaim. Aztán felsejlett, hogy új nadrágom van, amin szellõzõ zsebek vannak kialakítva a nyári forróság idejére. Teljesen nyitva voltak, szabad utat engedve a friss hajnali levegõnek. Kígyóként csaptam le rájuk és felhúztam a cipzárakat. Rögtön jobb lett!
Hegyeshalom elõtt álltam meg elõször tankolni és megvenni az osztrák autópálya matricát.
A határ elõtti pihenõben megreggeliztem és az Ausztria felõl érkezõ sötét felhõk miatt felvettem az esõruhámat. Ez aztán csak Londonban került le rólam.
Az osztrák szakasz eseménytelenül telt el. Kétszer is kitereltek ellenõrizni az autópálya matricámat, de ezen kívül semmi sem történt. Egy fizetõs WC-ben új 200 Ft-s érmével fizettem, mert nem volt nálam apró. Örömmel elfogadták. Talán a határ közelsége miatt, vagy, mert szép. Elhagytam Linzet és Passaunál beléptem Németországba.
Regensburg, Nürnberg, Würzburg következett. Az esõ pedig hol esett, hol nem.
Érdekes, hogy az elsõ 400 kilométeren nagyon fáradtnak éreztem magam, majd az ezredik kilométer környékén átestem a holtponton.
A tankolásokra egyébként nagyon oda kell figyelni az Autobahnon, mert a kutak nem olyan gyakoriak. Egy alkalommal le is kellett mennem a pályáról, hogy tankoljak egy kis településen. Ebben nagy segítségemre volt a navigáció, mert jelezte, hogy lesz benzinkút a közelben.
Würzburgnál egy pihenõben realizáltam, hogy körülbelül utam felénél járok.
Szendvics, ásványvíz bevitele megtörtént, folytattam az utazást.
Érdekes volt, mikor nagyon esett. Az autók abroncsai által kipréselt vízpermet néha ködszerûen sûrû volt. Vakrepülés a lámpákat követve.
Majna menti Frankfurt. Iskolás élmények jutottak eszembe. Sokszor szerepelt a német tankönyvemben a város neve. Ide is eljutottam, bár csak érintettem.
Kölnnél eltévesztettem a lehajtót, így bementem a városba. 20 perc alatt azért kijutottam és ismét a jó úton haladtam.
Hollandiában is esett természetesen, bár ennek is megvolt a szépsége. Nagyon sötét, esõtõl terhes felhõk tornyosultak felettem, melyeken néhol áttörtek az alkonyat aranyszínû sugarai. Szép fényviszonyokat teremtettek.
Az üzemanyagom negyedrésze még megvolt, így nem tankoltam a hollandoknál. Öreg hiba volt. Belgiumban vasárnap este nyolc után szinte csak önkiszolgáló kutakat lehetett találni. No azokat sem a pályán, csak út menti kisvárosokban. Ezzel nem is lett volna baj, ha lett volna üzemanyag kártyám, vagy Belgiumra érvényesített bankkártyám. Nem volt. Így maradt az idegeskedés, hogy tovább tudok-e jutni. Az útközben elmondott ima ismét segített. Zárás elõtt beestem egy Esso kútra, ahol már mosták fel a padlót.
Csurig töltöttem a Kawát. A kutas hölgy csodálkozva nézett rám, mikor említettem neki, hogy nem találkoztam még ezzel a rendszerrel.
Itt köszöntött a sötétség. Felhívtam édesanyámat, megnyugtattam, hogy minden rendben.
Rendben is volt, az igazi viszontagságok csak ezután kezdõdtek.
Röviddel a kútról való elindulásom után jégesõ kezdett bombázni. Kellemes zöldborsó nagyságú szemekkel. Rendesen kopogott a sisakon és a motoron egyaránt. Mindenki kb. 60-70 km/h-ra lassított a pályán. Élvezetesnek nem mondható 20 perc telt el így.
Az utak mentén egyébként hatalmas szélerõmûvek vannak telepítve. Én ritkán láttam eddig ilyet, így felettébb érdekesnek találtam. Fõleg így este. A sötétségben lassan forogtak körbe a turbinák, a lapátokat tartó tengely közepén pedig egy nagy fényerejû piros izzó világított.
Óhatatlanul is régi számítógépes stratégiai játékok jutottak eszembe. Ott kellett ilyen monstrumokat építeni. Aztán a kis gépek meg bányászták a különbözõ nyersanyagokat, miközben közöttük lavíroztak. No ott én voltam a kis pont az éjszakában, aki elslisszolt közöttük.
Szépen lassan közelítettem így Calais felé az állandósult esõben. A francia városig tartó utolsó száz kilométer nagyon embert próbáló volt, az út legviszontagságosabb része.
A külsõ hõmérséklet négy, hat fokig hûlt, esett, a tenger felõl pedig viharos erejû szél fújt.
A sok csomag miatt nagyon cibálta a motort, sokszor rá kellett dönteni a szélre. Ezen a ponton már kezdett elegem lenni.
Megváltás volt mikor megérkeztem az Euro Tunnel bejárataihoz. Az út során végig azon gondolkodtam, hogy a kompot vagy a vonatot válasszam. A komp olcsóbb, de lassabb, ellentétben a vonattal. A hideg rövidre zárta kérdést Calaisban. Gondolkodás nélkül kifizettem a menetjegyet és bemenekültem a váróba az esõ elõl. Másfél órát kellett várnom az indulásig.
Videojáték automaták közelében üldögéltem, amelyek ugyanazt a dallamot és 3 mondatot ismételgették egyfolytában. Más esetben bizonyára felidegesítettek volna, de akkor el voltam foglalva azzal, hogy kiolvadjak.
Az indulás elõtt fél órával aztán megtörtént az okmányellenõrzés és felhajtottam a vonatra. Jellemzõ az idõjárásra, hogy az angol határõr a bódé ablakát csak annyira nyitotta ki, hogy be tudtam csúsztatni az útlevelemet.
A vonaton egy angol motorossal beszélgettem, aki GS BMW-el járta be Normandiát azon a hétvégén. Õ el is volt ázva, velem ellentétben. Engem szárazon tartott az esõcsizma, kesztyû és a teljes ruházat.
Doverben aztán csak kihajtottam a vonatból és próbáltam a túlélésre koncentrálni a maradék száznegyvenöt kilométeren. Az esõ szerencsére csak szemerkélt a trópusi hat fokban.
Ez a szakasz nagyon nehezen telt el, fõleg azon részek, amelyek már ismerõsek voltak Londonon belül. A tank is kiszáradt ismét, de már nem volt kedvem megállni, így tartalékra kapcsolva tettem meg az utolsó 20 kilométert.
Pleasant Way!!!! Hétfõ hajnal, három óra harminc. 26 órával a hátam mögött végre megérkeztem. A napi kilométer számláló egyszer átfordult, aztán a második körben 957 kilométernél állt meg. Kicsit több mint egy nap alatt 1957 km. Nem is olyan rossz, ez az egyéni rekordom, amit nem akarok megdönteni!
Lepakoltam a csomagokat a nappaliban, hálát adtam a szerencsés utazásért és lefeküdtem aludni.
A sátramat, a tavalyról megmaradt Kunát természetesen magammal hoztam, hiszen augusztusban Horvátországban lesz jelenésem!
Száni