Bár ma már szinte tavasziasan meleg idõ volt és még a nap is kisütött, azért nem feledhetjük, hogy odébb van még a motorosszezon kezdete.
Marad tehát továbbra is a szép emlékek felidézése.
Ma néhány olyan motorról szeretnék írni és képet bemutatni, amelyek motoros múltamban többé-kevésbé meghatározóak voltak.
Férfiasan be kell, hogy valljam, viszonylag késõn kezdtem motorozni. Ez persze nem baj, mert emlékezve korai autóvezetési stílusomra, vélelmezhetõen már nem élnék, ha kamaszként motorra pattanhattam volna. Azért a dolog érdekelt, és tettem is próbálkozásokat a haveroktól kölcsönkért Simsonokon, Rigákon és Jawa Mustangokon. Unokaöcsém Simsonjával estem is egy akkorát, hogy no!
Feleségem - akkor még csak barátnõm - bátyjának volt egy 250-es ETZ-je, ha jól emlékszem, világoskék. Akkoriban az menõ gépnek számított. Egyszer meglátogatott minket a Balatonon én pedig elkértem tõle a motort egy körre. Ekkor tanultam meg, hogy lezárt benzincsappal is lehet menni egy darabig... Nem dicsekedni akarok, de hamar rájöttem, hogy mi lehet a baj. Viszont az ETZ-n furcsa érzés volt menni, pedig nem is nagyon húztam neki és viszonyítanom sem volt mihez, de mégis nagyon bizonytalannak tûnt a futómû.
Valami ilyesmi volt a gép, csak elöl már tárcsaféke volt, arra határozottan emlékszem.
Néhány év szünet után egy barátom motorján folytattam a behatóbb ismerkedést a motorozással. Volt egy Kawasaki Z1000 típusú gépe, amit használtan hozott Ausztriából és õ újította fel - autószerelõ volt az eredeti szakmája. A motor valamikor a hetvenes években készült, mai szemmel nézve igen vékony gumikon gurult, de engem lenyûgözött az a hihetetlen nyomaték, ami gázadáskor jelentkezett. Ja, és az ETZ-s emlékekhez viszonyítva valahogy úgy ment, mintha sínen futna. Azt hiszem ekkor fertõzõdtem meg véglegesen, eldöntöttem, hogy márpedig motorozni kell!
Eredetileg sötétkék színû volt a Kawa, majd barátom feketére festette, és egy baromi széles és kényelmetlen dragbar kormányt tett fel rá. A mûszerezettség egy darab fordulatszámmérõbõl és néhány apró visszajelzõbõl állt. Visszapillantótükör nem volt rajta - Minek - mondta barátom - motorral úgyis beférsz mindenki elé! Ebben az idõben tanultam meg, hogy roppant kellemetlen, ha kanyarban bedöntve egyszer csak azt veszed észre, hogy egy autó jön szembe - a te sávodban!
Legelsõ saját motorom egy ETZ 150-es volt. Iszonyú állapotban és színekben (metállila és metálbordó) bírtam hozzájutni második gazdájától, úgyhogy indulásként rögtön szétborítottam és helyrepofoztam. Egész jó kis gép lett, ment is rendesen, olyannyira, hogy egy alkalommal még a gyertyaelektródákat is sikerült összeolvasztanom. Volt nálam tartalékgyertya... Az ETZ-s korszak nagy tanúlsága: Magyarországon úgy újítanak fel utat, hogy a bitumenre öntözött kátrányba kõzúzalékot szórnak és ezt még kanyar elõtt sem jelzik táblával elõre! Megúsztam perec nélkül, de egy nehezebb motorral nem biztos, hogy sikerült volna.
Persze egy idõ után valami nagyobbra és komolyabbra kezdtem vágyni. Újsághirdetésben bukkantam rá egy Honda CB 400F-re, amiért Gyõrbe utaztam. A motor 1978-as évjáratú, metálezüst (nem eredeti) színû volt, de amibe elsõ látásra szerelmes lettem, az a párhuzamosan vezetett négy leömlõcsõ volt.
A legújabb évjáratú Honda Hornet 600-asnál tértek vissza ehhez a 4 az 1-be elvezetéshez. Mint elõzõ motoromnál, most is egy alapos szétszereléssel és felújítással kezdtem. A váz maradt fényes fekete, a tankot és idomokat matt feketére fújtam. Ez - számomra - gyönyörû kontrasztot adott a krómozott kipufogóval és sárvédõkkel.
Sajnos ezekbõl az idõkbõl nincsenek képeim a saját motorjaimról, hiába, akkor még nem volt meg az a kényelem, amit a mai digitális fényképezõgépek jelentenek.
Ekkor már környezetem is érzékelte, hogy a motorok fontos részét képezik életemnek, így ajándékozás és vásárlás révén hozzájutottam 3 és fél Pannóniához is. Két és fél T5-höz és egy P10-hez. A P10-es mûködõképes volt, a bácsi sírt, amikor elhoztam tõle, hisz kezdetektõl fogva õ motorozott rajta: elõször a munkahelyén, majd megvette "maszekba". - De legalább nem vágja szét kapálógépnek! - mondta. Hát, tényleg nem vágtam szét, de arra rájöttem, hogy kell egy bizonyos fokú megszállottság és elkötelezettség, meg némi pénz is, ha egy ilyen öreg motort valóban igényesen fel akarunk újítani. Ezért a Pannóniákat eladtam egy gyûjtõnek, tudva, hogy nála tényleg jó helyre kerülnek.
Arra viszont kiváncsi vagyok, hogy a beharangozott új Pannóniák milyenek lesznek?
Szegény ember vízzel fõz, de motorozni is szeretne, ezért egy idõben birtokoltam egy Keeway Supershadow 250 típusú csoppert is. Aki látott már ilyet, az tudja, hogy arcra teljesen a Yamaha Virago 250-es, a kínaiak ugyanis megvették a komplett szerelõsort. Sajnos a minõség már nem teljesen volt japán, de azért - ha kisebb nyûgökkel is - kellemesen együtt lehetett élni vele. A legviccesebb a benzincsap volt, aminek fordítva öntötték ki az öntvényét, ezért a tartalék, zárt és nyitott állások máshol voltak, mint ahogy az megszokott, illetve jelezve volt. Beletellett pár napba, mire megfejtettem a rejtélyt, miért áll le idõnként a motor, fõleg hegymenetben? Mivel még az elsõ szériákból származott az én példányom a kerekek küllõsek voltak és a tükrök is az egyszerûbb (szerintem szebb ) fajtából voltak. A háttámla gyárilag járt hozzá.
Újabb kis kihagyás után pár éve jött a 650-es Suzuki Bandit. Ez megint egy szerelem volt elsõ látásra. Bementem a Suzuki kereskedésbe, eredetileg azért, hogy egy GS 500 F-et vegyek, de megláttam a Bandit erotikusan kivillanó piros színû elsõ sárvédõjét és nem tudtam ellenállni. Nem bántam meg. Szerintem egy nagyon jó kis motor, kiforrott, megbízható konstrukció, kényelmes és szép.
A motor méretéhez képest kellõen nyomatékos, fogyasztása aszketikusan szerény. Persze, mindenkinek mások az igényei, de én nagyon élveztem az együtt lefutott kilómétereket.
Az utólag felszerelt topcase-zel és kellõ számú gumipókkal egy személynek kellemesen pakolható. Szélvédelme - az én 167 centis magasságomhoz mérten - kielégítõ. A gyári Bridgestone BT020 gumik sokáig bírták, viszont a Dunlop D208 érezhetõen jobban tapadt, nagyobb biztonságot adott.
Tavaly nyáron egy kedves motoros ismerõsöm sajnálatos módon meghalt egy balesetben. Elõtte nem sokkal történt a nagy port felvert eset a Mecsekben, ahol két motoros frontálisan ütközött és egyikük meghalt. Bár a Bandit nem sportmotor, mégis úgy éreztem, hogy néha talán így is túl sok, amit tud. Ezért úgy döntöttem, hogy valami "öregurasabbra" cserélem, így ültem át a jelenlegi motoromra, egy Kawasaki VN 900 Classicra. Érdekes, hogy míg a Bandit esetében szívesen húztam néha a gázt a legális sebességkorlátok fölé is, addig a cruiseren tökéletesen jól érzem magam a 80-90-es laza túratempónál. Azt hiszem, az én lelkemhez - és tudásomhoz - ez a típusú vas áll a legközelebb. Bár augusztusban kezdtem vele járkálni, azért még így is sikerült beletennem majd' 4000 km-t. Munkába járás, adriai túra, találkozó Bodrogon. Nagyon szeretem, kényelmes, szép, jól pakolható, tekintélyes darab. Úgy érzem, egy darabig együtt maradunk.
És hála a digitális fotózásnak, mostanában rengeteg képet tudok csinálni a saját motoromról is.
És ami egy cruisernél külön jó dolog: sokféle krómozott kiegészítõ felszerelésével tehetjük hosszabbá a motorápolásra fordítandó idõt!