A minap írtam valamirõl, máshova. A témához képeket keresgéltem a neten, amikor is az alábbi képet és a hozzá tartozó történetet leltem.
A fotós, Kevin Carter Pulitzer díjat kapott a képért, amin azt látjuk, hogy egy keselyû éppen arra vár, hogy egy éhezõ gyermek meghaljon. A kép állítólag egy kilóméterre készült egy ENSZ élelmiszersegélyt osztó állomástól. A fényképész megcsinálta a képet, a gyermeket ott hagyta, majd továbbment. 3 hónap múlva öngyilkos lett. Alábbiakban egy részlet a naplójából, amit halála után közzétettek:
"Édes Istenem, ígérem, hogy soha többé nem hagyom veszendõbe menni az ételem, bármennyire nem ízlik nekem, és bármennyire tele is vagyok.Imádkozom, hogy megvédd ezt a kisfiút, vezesd, és mentsd megnyomorúságától.Imádkozom, hogy legyünk sokkal érzékenyebbek a minket körülvevõvilággal, és ne vakítson el saját önzõ természetünk és érdekeink.Remélem, hogy ez a kép örökké emlékeztetni fog minket arra, hogymilyenszerencsések vagyunk, és sosem szabad semmit eleve adottnak vennünk. Nézd meg, és gondolkodj elrajta, mielõtt panaszkodnál az életedre, és az általunk napontaelpocsékolt ételre."
Nem szándékom Kevin Carter hozzáállását, cselekedeteit minõsíteni, már csak azért sem, mert nem ismerem az akkori és ottani körülményeket. Ami miatt mégis csak írni szerettem volna a fenti kép kapcsán, az egy olyan blogbejegyzés volt, amit a témához kapcsolódva írt egy másik újságíró (bár hivatása ebben az esetben érdektelen). Had idézzek néhány mondatot abból, amit hozzáfûzött a képhez és a történethez:
"Egy fotós ne legyen mimóza, ha egyszer erre adta a fejét. Az ember nem mondhat hálát Istennek minden nap hatszor, azért mert oda született, ahová, és mert Amerikában verik a négereket, Szudánban éheznek, Japánban reng a föld, a leghomokosabb tengerpartokat elmossa a cunami, Kubában és Kínában rendíthetetlenül Marx (vagy valami olyas) gondolatilag a vezérürü."
Olvastam egy barátom sorait, aki Isten szeretetét vélte felfedezni olyan, látszólag apró dolgokban is, mint egy kedvenc filmjének vetítése, vagy gyermeke legelsõ fogainak kibújása. Igen, lehet bolondságnak, feleslegesnek tûnhet az, hogy triviálisnak tûnõ dolgokért is hálát adjunk. Én mégsem érzem annak. Hálás vagyok az életemért Istennek. Azért, hogy egészséges vagyok, van mit ennem, van meleg otthonom, szeretõ családom. Van egy jó motorom, ami a lelkemet vidámítja. Nem tekintem természetesnek, elvárható minimumnak ezeket a dolgokat, sem mást. Kell, hogy tudjunk hálásak lenni, mert csak ekkor értékeljük igazán mindazt, amink van - nem csak anyagi javakra vonatkoztatva. És ha értékeljük a saját jólétünket, akkor lehetünk csak érzékenyek és megértõek más emberek elesettsége, nyomora, fájdalma iránt. Igenis az ember hálát adhat a Teremtõnek - akár naponta hatszor is!