Hírek

A föld északi féltekéjén már majdnem minden termést betakarítottunk, és ilyenkor hálaadónapot tartunk gyülekezeteinkben (van, ahol országos szinten is), hogy megköszönjük Isten gondoskodását: a napsütést, az esõt, a termõtalajt, a körülményeket és saját lehetõségeinket, és hogy mindezek miatt volt mit learatnunk és begyûjtenünk. Isten két ilyen ünnepet is elrendelt Izráel számára Mózesen keresztül. Az egyiket a betakarítási idõszak elején, a másikat pedig a betakarítás legvégére. A legelsõ gyümölcsöket, amelyeket Izráel fiai láttak megérni és a legelsõ kévét, amit learattak, elvitték a templomba áldozatként. Ezt nevezték elsõ zsengének. A legvégén pedig nagy örömünneppel emlékeztek meg Isten gondviselésérõl. Számunkra ugyanilyen fontos megállnunk ilyenkor, és végiggondolnunk, micsoda Gondviselõnk van! Érdemes sorra vennünk, hogy nekünk milyen elsõ zsengéink vannak, és milyen betakarításaink. Sikerült egy állást megkapnom? Bekerültem egy iskolába? Vagy már le is vizsgáztam sikeresen? Lett egy társam? Vagy már a sokadik házassági évfordulónkat ünnepeljük? Meggyógyultam egy betegségbõl? Vagy éppen nem is lettem beteg, és egészséges lehetek? Fizetésemelést kaptam? Vagy éppen az enyémet nem csökkentették? Született egy gyermekem? Vagy életben lehetnek még a szeretteim? Életben vagyok, amikor több osztálytársam már meghalt? Meglátom-e ezekben a Teremtõ kezét? Természetesnek veszem, vagy átélem-e, hogy ez az Õ szeretetébõl van? Pál arra tanít minket, hogy mindenért hálát adjunk Istennek. Mindenért?! Azért is, ha elvesztettem az állásom? Azért is, hogy nem kapok már hosszú ideje egy másikat? És azért, hogy nincs társam? Vagy hogy meghalt valaki, akit szeretek? Hogy köszönjem meg, hogy beteg vagyok? Hogy egyeztethetõ össze a hála a szenvedéssel? Mit mond erre a menny és föld Istene? Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten elõtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja õrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Filippi 4:6-7)  Lehet hálát adni ugrálva is örömünkben, meg könnyes szemmel is. Ez nem valami önámító mazoizmus, hanem mély szeretet afelé az Isten felé, akit nem „aranyhalnak” vagy „jótündérnek” tekintünk, és fogyasztói gondolkodásunkkal „pincérként” szeretnénk kezelni. Hanem a világmindenség Urának, akinek a létünket köszönhetjük, aki egyetlen Fiát odaadta értünk, hogy örökké tartó életet kapjunk, és aki földi életünk során saját belátásai szerint, mindig méretezve adja a minket formáló életkörülményeket. Értékelem-e, hogy Isten szeret engem? Méghozzá annyira, hogy hagyta helyettünk meghalni egyetlen és tökéletes Fiát? Meg tudok-e benne bízni, hogy életkörülményeim összes szála a kezében van, és mindent az irántam való szeretetbõl tesz az életemben? El tudom-e hinni, hogy ezekre a próbákra szükségem van? Vagy másokhoz hasonlítgatom magam? Kilátok-e önsajnálatomból, hogy meglássam, nehéz helyzetem csak egy meghatározott ideig tart, viszont az ajándékba kapott örök életemnek nem lesz vége sohasem? Honnan nézem az életemet? Mennyire ismerem Istent? Kinek tartom magam? Tudom-e, hogy legfelszabadultabb emberi örömeimben és legmélyebb szenvedéseimben, még haldoklásomban is a Mindenható Isten örököse és gyermeke vagyok? Mire van szükségem? Az ajándékra vagy az Ajándékozóra? Lehet, hogy elfogyott az erõm. De van kihez kiáltanom. Van, aki átérzi a fájdalmamat, van, akinek van hatalma megvigasztalnia engem! Van, aki megígérte, hogy a nyomorúsággal együtt mindig elkészíti a szabadulás útját. (I.Korinthus 10:13) Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. (I. Thesszalonika 5:16-18) Fix