1968-ban születtem, egy teljesen átlagos, nem hívő családban. Apám és anyám szerették egymást, de apám alkoholbetegségét anyám nem tudta tolerálni, emiatt szinte mindennaposak voltak otthon a veszekedések.
Olyan 4-5 éves lehettem, mikor először szólítottam meg Istent. Az egyik családi perpatvar verekedésbe csapott át, nagyon megrémültem, és bőgve menekültem ki az utcára. Nem volt tervezett, de Istent kértem, hogy segítsen véget vetni a civakodásnak. Hatévesen kollégiumba kerültem a nővéremmel együtt, így kezdtem az iskolát. Hamar rájöttem, hogy leginkább csak magamra számíthatok. Bár családban éltem, mégsem volt örömöm. A szüleim nem igazán tudták kifejezni a szeretetüket sem egymás, sem a gyerekeik felé.
Tizenhárom évesen nehezedett rám a kérdés, hogy miért él az ember? Elkezdődött az útkeresésem. Nagyanyámtól kaptam egy Bibliát, elkezdtem olvasni, de hamar letettem. Csak valami kezdetleges mesének gondoltam: hat nap alatt, meg Ádám, meg bűn? Na, pont ez nem érdekelt. Sokkal, fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom!
A suliból nem sokat hiányoztam, közepes tanuló voltam, de nem szívesen voltam otthon. Többnyire az utcán lógtam. Haverok, cigi, pia. Gyerek fejjel lettem iszákos. A motorozás mentett meg az alkohol rabságából. Nagyobb örömöt jelentett a szabad száguldozás, mint a mámoros kóválygás. Még csak 16 éves voltam, mikor egy motoros baleset miatt fél évig gipszben voltam. Újra tanultam járni. Csak egy kósza gondolat volt, hogy nem ülök többet motorra. Mire felépültem, már régen készen várt az újjá épített motorom. Szabadon éltem, azt csináltam, amit akartam. A jövőképem, viszont továbbra sem állt össze.
Disszidáltam 19 évesen, hiszen nyugaton a fű is zöldebb. Az NSZK-ban éltem három évig. Egyre inkább erősödött bennem, hogy ha az ember valamit nagyon akar, azt el tudja érni. A rendszerváltás miatt visszajöttem Magyarországra, 22 évesen 280 SE Mercivel jártam. A jelmondatom ez volt: több pénzt kell keresni! A pénzen kívül egy dologra vágytam nagyon, az a CSALÁD volt. Fiatalon nősültem, feleségemmel azóta is boldog házasságban élünk. Rengeteg dolgot éltünk meg együtt, örömöket és szenvedéseket is. Hét gyermekünk született, és második unokánkat várjuk.
Szóval mindig többre volt szükség, ahhoz, hogy meg legyen az örömöm. Talán, ha a dupláját keresném… de az sem volt elég. Vállalkozás, másod-, harmadállás. Önképzés, agykontroll, meditáció, kungfu, szcientológia, ördögi spirál. Azt hittem, hogy mindent kézben tartok. De egy apró kis homokszem bekerült a gépezetbe, és fél év alatt összedőlt, amit felépítettem, mint a kártyavár. Teljes anyagi csőd, APEH tartozás, Bar lista. A hajléktalanság közelébe kerültem feleségemmel és az akkor négy gyerekemmel.
Azelőtt azt gondoltam, hogy amit eltervezek, az mindig megtörténik. Sokáig így is volt. Most már tudom, hogy Isten megengedte, hogy jól megtanuljam a leckét. Rá kellett jönnöm, hogy nincs minden az én kezemben. Isten nagy kegyelmével nem engedte meg, hogy minden elpusztuljon. Abból, amit én szereztem, minden elveszett, viszont semmi sem veszett el abból, amit Ő adott. Megoldódott a lakhatásunk, anélkül, hogy én terveztem volna, vagy megtettem volna bármit is ez ügyben. Leültem az üres lakás közepén, nem értettem semmit, csak sírtam és azt tudtam, hogy HÁLÁS VAGYOK! Nem tudtam kinek, de azt igen, hogy nagyon.
Megengedte, hogy a saját akaratom szerint éljek. A vágyaim hajszolása, örömtelen mókuskereke, zsákutcába vitt. Ma is hálás vagyok, hogy az Ő szeretete és kegyelme megváltoztatott. Ma is a saját akaratom szerint élek, de ma már azt akarom, hogy megtaláljam az Ő akaratát. Végre megtaláltam a nagy kérdésemre a választ: Az ember azért él, hogy a Teremtő Isten tervét betöltse.
Kedves barátom, az Isten neked is a legjobbat készítette azért, hogy teljes legyen az örömöd. Ha keresed, megtalálod!