Tagok bizonyságai
Fakopács
Nem keresztény szülők gyermekeként születtem. Szüleim iskolás korom elején már elváltak. Apám elköltözött tőlünk, mert alkoholista volt. Anyám sokat dolgozott, és keveset foglalkozott velem. A válás után, ha nem dolgozott, a szórakozóhelyeket járta barátnőkkel és barátaikkal. Három műszakban dolgozott, így sokszor nem tudtam, dolgozik vagy csavarog.
A többi gyerek között felnőttnek éreztem magamat, nem volt fogalmam arról, milyen önfeledt gyereknek lenni. Ők tudtak játszani, én csak szerettem volna. A sok megoldatlan problémám nem engedett gyermekként gondolkodni. Gyerekként mindig szégyenkeznem kellett a szüleim miatt, és magamat kellett megvédenem. Sokat voltam egyedül, és gondolataimat, kérdéseimet nem tudtam megbeszélni senkivel. Később egyre dühösebbé váltam, sokat káromkodtam. Egyszer így bosszantottam fel egy felnőttet, aki büntetésből kikötött egy fához. Emlékszem, hogy dührohamot kaptam. Azt sem tudom ki szabadított ki, vagy hogyan kerültem újra normális állapotba. Sokáig dadogtam utána.
Nem szívesen emlékszem a gyerekkoromra. Sok mindent el is felejtettem. Nagymamám járt hívőkhöz valahova, de nem hatott rám, ha próbált jó szándékúan figyelmeztetni. Tizenkét évesen már dohányzással akartam kitűnni társaim közül. Erősen befolyásoltak az érzelmes, erotikus történetek, képek, filmek, kapcsolatok. Sajnos házunkban sűrűn megfordultak ilyen életet élő és ezzel terhelt emberek anyám vendégeiként. Ezektől mindenféle történeteket hallottam, amik piszkálták a fantáziámat, furcsa új érzéseket ébresztettek bennem, amik hirtelen ijesztőek is voltak számomra. Sajnos kisgyerek koromban erőszakos nemi túlkapás ért felnőtt férfi részéről. Évek múlva sajnos az ellentétes nem részéről is átéltem hasonlót. Szülői törődés nélkül ezekkel szemben teljesen védtelen voltam. Ijesztő lett számomra a felnőttek világa, nem találtam kapaszkodót, sem egy engem megértő és utat mutató embert, aki segít elrendezni ami bennem összekuszálódott: értelmi és érzelmi káosz kavargott bennem. Próbáltam a rossz emlékeket kitörölni magamból. Már felnőtt férfi voltam amikor visszajöttek ezek az emlékek. Hálás vagyok most az Istennek, hogy nem lettek ezek a végzetemmé, és nem siklott el az életem téves irányba. 
Egyik nap, hetedikes koromban, munkások jöttek hozzánk a házunkon dolgozni. Tavasz volt, szép idő, siettem haza hogy találkozhassam az ott dolgozókkal. Egy fiatalabb munkás kezdett velem beszélgetni, kedvesen érdeklődött az iskola és szabadidős foglalkozásaim felől. Kicsit én is besegítettem a munkájukba, így többet lehettem velük. Megtudtam tőle, hogy hány gyereke van, és mennyi idősek, hogy mi a munkája, és azt, hogy ő is keresztény. Én is többet beszéltem magamról, mint eddig másoknak. Kezdtem érezni, hogy valaki törődik velem. Azelőtt soha nem tapasztaltam, hogy valakit érdekelne, hogy mi van velem, mivel foglalkozom, vannak-e kérdéseim, problémáim. Ez a munkás férfi készségesen hívott el egy olyan alkalomra, ahol fiatalok zenélnek, beszélgetnek, imádkoznak, egymás problémáit meghallgatják, és segítenek, amiben tudnak.
Amikor elmentem egy ilyen alkalomra, nagyon jól éreztem magamat. Életem első helye volt, ahol nem néztek ki maguk közül a szüleim vagy a viselkedésem miatt, vagy azért, mert szegény vagyok. Ezeken az embereken éreztem meg, hogy Valaki szeret engem érdemtelenül is, és ez a Valaki Isten. Jézusról beszéltek nekem, és látszott rajtuk, hogy élik is, amiről beszélnek. Ahogy így hallgattam őket, ez volt az életem első imádsága: „Jézus! Ha Te ennyire szeretsz, ahogy ezek az emberek, kérlek jöjj a szívembe". Akkor még nem tudtam, hogy Jézus adja nekik ezt a szeretetet.
Ebben a közösségben átformálódott az életem. Megszabadultam a dohányzástól, a hazug beszédtől, a káromkodástól, tele lett a szívem örömmel, és nem voltam többé egyedül! Szeretett Bibliám egyre több választ adott kérdéseimre. Megtanultam hallani Jézus hangját, imádságban Vele beszélgetni, különbséget tenni jó és rossz között. Nehéz volt elviselni, hogy szeretett nagymamám a megtérésem után egy évvel meghalt. Ez a közösség segített át a gyászon, és adott sok vigasztalást. Ők töltötték be a családom szerepét, és utat mutattak nekem az életre és a hitre.
Isten keresztényeken keresztül mentett meg engem a fiatalkori lezülléstől. Ezek az emberek adtak nekem példát a helyes családi életről is. Nekem nem volt soha családom, nem volt jó apaképem. Isten általuk és a Biblián keresztül adott nekem tanítást a helyes mindennapi életről. Ma négy gyermekes apaként életem célja, hogy átadjam, amit én is kaptam Tőle azoknak a fiataloknak, akik hasonló bizonytalan helyzetben, körülményben élnek, mint amilyenben én voltam. Szeretnék nekik beszélni Jézus valóságos, átformáló, életet adó szeretetéről.