Hagyja el a gonosz az o útját és a bunös férfiú gondolatait és térjen az Úrhoz a mi Istenünkhöz és könyörül rajta, mert bovölködik a megbocsátásban. (Ézsaiás 55, 7)
Történetem címe:
A lelkészek is egyszer megtérhetnek.?

A megrázó élmények közé tartozik, amit most írok. Sokkal dúrvább, mint a keresztforgatós dolog.Gyengébb idegzetüeknek nem ajánlott.
Az összeomlás
Említettem korábban, hogy nem olyan régen történt valami, ami teljesen kikészített. Most elmesélem nektek. A tetöteraszon voltunk fenn páran, söröztünk, beszélgettünk. Egyszer az egyik srác (aki az ösztöndíjas csoport tagja, amelyiknek én vagyok a koordinátora, lelkésznek tanul) elkérte a szemüvegemet. Pár perc után kértem, hogy adja vissza, mert szükségem van rá. "Èn tudom, mire van szükséged." - jött a válasz. Nem értettem, csak néztem nagyot. "Azt nem nagyon hiszem." - mondtam. Àllította, hogy de igen, mondtam, hogy akkor mondja. Nem akarta a többiek elött mondani, félrehívott. A szobájához mentünk. "Na, kérem a szemüvegem, meg mondd, hogy mit akartál mondani." Bekulcsolta az ajtót, ettöl kicsit megijedtem, de nem akartam elhinni azt, ami eszembe jutott. Aztán kiderült, hogy mégis igaz... nem részletezem, hogy mit akart. Ellöktem, elszedtem a szemüveget, kinyitottam az ajtót és mondtam, hogy mondja meg azonnal, hogy mi folyik itt. Csak úgy mondta el, hogy megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek. Megígertem. Kimondta, ami addigra amúgy is nyilvánvalóvá vált, csak nem akartam elhinni: nem csak a lányokhoz vonzódik...
Nálam az eseményeket fél év rosszullét követte, de úgy tényleg. Akkor éreztem azt igazán, hogy nagyon magányos vagyok, a barátaim mind 1000 km-re és nekem ebben a közegben kell még 10 hónapot eltölteni... Otthon persze mindenkinek elmeséltem, akinek csak tudtam. Itt senkinek nem mondtam el, ahogy megígértem. Nem akartam itt maradni, azonnal haza akartam menni, de nem lehetett. Rettenetesen éreztem magam. De tudtam és éreztem is, hogy Isten velem van. Rengeteget mondott az Ige, naponta másfél órat is eltöltöttem Biblia olvasással meg imádkozással, és amit ti is írtatok itt (ill. még az elözö) fórumon, az hihetetlen erövel tudott eltölteni. Utólag is köszönöm, különösen azt az írást, ami arról szólt, hogy az életben arra megyünk, amerre nézünk, mintha motoroznánk. Igyekeztem minél inkább Istenre nézni. Ès örültem, hogy vannak normális barátaim, akikre fel tudok nézni és példaként állnak elöttem. Ezek tartottak meg, hogy ne készüljek ki teljesen.
Az újabb eset
Hét hónappal késöbb történt (vagyis három hete), hogy ugyanez a gyerek bement az egyik srác szobájába, amikor az aludt és ott csúnya dolgot csinált. Ezt sem részletezném. A srác felkelt, erre amaz kiment. Sokan megtudták az esetet. Mikor hozzám is eljutott (múlt hét végen), ekkor már én is elmondtam, ami velem volt fél éve. Összeültünk, hogy megbeszéljük, mit tehetnénk, mert ez így nem mehet tovább. Ha lelkész lesz........................................... Valamiféle segítségre van szüksége, hogy megszabaduljon ettöl az életformától. Nem megy együtt azzal a hivatással, amire készül. Ráadásul veszélyesnek néz ki.
A másik érintett sráccal elmentünk a koli inspektorához (aki maga is lelkész). Mikor elmeséltük neki, ki volt akadva. Kértük, hogy beszéljünk a gyerekkel együtt. Beleegyezett. Aztán szóltunk a fiúnak is, hogy mikor és hol. De nem volt ott a megbeszélt idöben. Másnap mentünk az inspektorhoz megint ketten és mondtuk, hogy a gyerek nem volt ott. Mondta, hogy ök már beszéltek és nem látja ilyen tragikusnak a dolgot. Kössz. Mondta, hogy ö is tudja, hogy rosszat tett, nem kell félnünk. "Nem rólunk van szó, mi eddig sem féltünk, hanem, hogy ez nem mehet tovább, döntenie kell, hogy mi szerint akar élni." Àllítólag van valaki, egy lelkigondozó, akihez tud a gyerek fordulni. A másik srác megnyugodott, nekem és a többieknek is, akik még tudják, ez kevés volt.
A végkifejlet
Ùgy éreztem, még két dolgot kell megtennem: beszélni a sráccal, hogy hogy gondolja ezt az egészet, meg beszélni az ösztöndíjadó szervezet fönökével, akinek vannak kapcsolatai, hogy esetleg szóljon az esetröl a fiú feletteseinek (egyébként ö is lelkész). Féltem ettöl a két beszélgetéstöl. Az elmúlt napokban szerintem 5 évet öregedtem. Hétfön összefutottam a sráccal a koli folyosóján. Kértem, hogy beszéljünk. Megkérdeztem az egészröl. Azt mondta, tudja, hogy ez nem jó, ö is rosszul érzi magát ebben, de nem olyan egyszerü megszabadulni ebböl. Mondtam, hogy egyedül nem is fog menni, mert tényleg nehéz. Èn nem tudom, min megy keresztül, nem is ítélem el, de mindenképpen keressen segítséget. Nem igazán értett egyet, csak abban, hogy valahogy változnia kell. Nem tudom, mennyire volt öszinte.
Másnap beszéltem a fönökkel is, elmondtam neki az egészet. Èpp aznapra volt megbeszélt idöpontjuk és beszélt a gyerekkel. Persze, ö sem tudott normális megoldással elörukkolni. Kérdeztem, nem kellene-e szólni a srác otthoni fönökeinek. Azt mondta, nem tudja, jó ötlet-e... Ö is nyugodtan állt a dolgohoz, sokkal nyugodtabban, mint amikor a keresztforgatásról volt szó.
Èn úgy érzem, megtettem, amit tehettem. Neki is elmondtam, amit gondolok az egészröl és hogyan tudna segítséget kapni és azoknak is szóltam, akik talán további lépéseket tehetnének valami módon. Nagyon elfáradtam az egészben. Nem akarok erröl többet szót sem ejteni. Mostmár tényleg tovább akarok lépni és elfelejteni az egészet...